Ideges lengyelek, hősies görögök, laza oroszok

Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.
Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, issza borát.

Nekünk, magyaroknak ez már csak lengyelországi Európa-bajnokság marad, főleg, hogy pénteken csak Varsóból és Wroclawból láttunk mérkőzéseket, utóbbit, a sziléziai iparvárost amúgy is csak Breslaunak, esetleg Boroszlónak ismeri az idősebb generáció.
De mindegy is, lengyel, vagy ukrán ez az Eb, esetleg lengyel-ukrán, attól még a pénteki nyitány a legkényesebb igényeket is kielégítette, már ami a futball izgalmait, s hellyel-közzel a színvonalát illeti.
És – még ha sokan vitatkoznak is a most következő kijelentéssel - nagyjából azt kaptuk, amire számítani lehetett.
Igen?! – kapja fel a fejét a lengyel diadalmenetet váró romantikus többség, amelyhez jómagamat is sorolom.
Igen. Mert sokakat elkábított a lengyel válogatott dortmundi aranytriója, Lewandowski, Blaszczykowski, Piszczek, no meg a Borussia által ugyancsak leigazolt 19 éves csodagyerek, Wolski, és az internetet bejáró videó utóbbi alakításaival.
Csakhogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy manapság egy-egy klubcsapat jóval erősebb a nemzeti válogatottaknál, „Kubának” és honfitársainak olyan játszótársai vannak (vagy voltak) a Ruhr-vidéken, mint Götze, Hummels és Kagava, nem pedig Boenisch, Perquis vagy Wasilewski.
Ez azért lényeges különbség.
Azon kívül a lengyeleket nyomasztotta a közönségük várakozása, mit nyomasztotta, egyenesen megbénította!
Ezzel szemben a görögöket semmi sem nyomasztotta, tőlük senki sem vár semmit, legfeljebb önmaguk a tisztes helytállást. És ez az „öregecskedő”, jobbára középszerű hazai és török klubokban dolgozó társulat döbbenetes konoksággal és makacssággal megküzdött mindennel és mindenkivel: az ellenséges publikummal, egy bizonyos Velasco Carballo nevű sípos „őrült spanyollal”, és ha Karagunisz berúgja a jogos tizenegyest, akkor most ugyanolyan álomkezdésről értekezhetnénk, mint nyolc éve, Portugáliában – ugyancsak a házigazda ellen.
Az orosz-cseh meccs tényleg a papírformát hozta. Egy hete Prágában, a Letnában még azt hittük, hogy visszafogják magukat Barosék ellenünk, nem akarják kockáztatni a sérülést, és azért kapnak ki 2-1-re.

De mára kiderült, hogy meztelen a király. Az ugyancsak nem éppen tejfelesszájú oroszok az Arsenaltól „visszahonosított” Arsavin, az oszét gólvágó Dzagojev és a cserecsatár Pavljucsenko vezérletével, a kontrajátékot tökélyre fejlesztve szétzilálták „hű cseheinket”. A 4-1 még Cechékre nézve hízelgő.
Ennyit az Eb első napjáról, amely hozzánk az m1 szűrőjén keresztül jut el. Azt mondják az újságíró szakmában, az ősrégi mondás parafrázisával, hogy kollégáról vagy rosszat, vagy semmit.
Én azért ezt tapintatból megfordítom, és inkább a jóra fókuszálok. (A többit megtették helyettem jó szemű és kevésbé jó májú fórumozóink, akik azonnal lecsaptak a kiérdemesült stúdióbeli szakkommentátor által elemzett „szovjet-cseh” mérkőzésre, vagy a történelmi nevű, a helyszínről közvetítő riporter megállapítására, miszerint „Lewandowski a legnagyobb görög reménység”…)
Szóval, lebilincselt a szerkesztő munkája, a háttéranyagok, amelyekből megtudhattuk, hogy Boenisch, Obraniak és Perquis nem a Visztula partján, hanem Frankhonban vagy Germániában látta meg a napvilágot, s kevéssel az Eb előtt kapták meg a lengyel állampolgárságot, meg a Eb-történeti visszatekintés, amiből kiviláglott, hogy kétféle Európa-bajnokság van, az egyik, amelyet a (nyugat)németek nyertek meg, a másik pedig az, amit ugyanők elveszítettek. De ennyi elfogultság bőven megbocsátható az önmaga által páratlan alapossággal összegyűjtött tényeket napi másfél pakli piros Multifilteren edzett férfias baritonján tolmácsoló kollégánknak, L. Pap Istvánnak.
A nyitónap legjobb magyar „játékosának”…

(chga)