Kis Eb-kalauz #15

Szombat estig meg voltam győződve arról, hogy Németország nyeri az Európa-bajnokságot, vagy ha nem, minimum döntőt játszik Spanyolországgal. A Bayern BL-fiaskója a szinte kizárólag a védekezéssel törődő Chelsea ellen – no és a lelkileg sziklaszilárdnak hitt németek összeroppanása a tizenegyes-párbajban, melynek során többen is megfutamodtak a rúgás lehetősége/kényszere elől – azonban mindent felborított. Az ugyanis nehezen hihető, hogy a június 8-i kezdésig lazán kiheveri a tervezett német kezdő tizenegy hat Bayern-játékosa azt a pofont, amelyet az Allianz Arenában (plusz előtte egy héttel a Borussia Dortmundtól a berlini Olympiastadionban az 5-2-es Német Kupa-döntőbeli vereség képében) kapott.

Íme, így kérdőjeleződhet meg egy pillanat alatt egy bombabiztosnak hitt elmélet, számos mellékszállal együtt. (Mármint, hogy a futball olyan játék, amit huszonketten játszanak, és amelyben mindig a németek győznek, továbbá, hogy a németek sohasem buknak el tizenegyespárbajt…)

Így foszolhat semmivé az a képzet, hogy a Bayernre épülő Nationalelf látványos, már-már szexi futballjával, lángoló motiváltságával lesöpri majd a spanyol uralkodókat Európa futballtrónjáról.

A Bayern ugyanis erősen kiégett csapat benyomását keltette a maratoni hosszúságúra nyúló szezon hajrájában. A kulcsjátékosok ötvennél több tétmeccsen vannak túl, a Chelsea, és még inkább a Dortmund ellen hiányzott belőlük az ötlet, a frissesség, a sokak által a világ legjobb „kétirányú” – előre és hátrafelé is egyformán potens – fedezetének tartott Bastian Schweinsteiger pedig kétségbe ejtően formán kívül van, és a tartása, az önnön képességeibe vetett hite is megroppanhatott, hiszen kapufára rúgta az utolsó, a trófea sorsáról döntő tizenegyest.

Aztán könnyen lehet, hogy amikor június 9-én este háromnegyed-kilenckor elkezd pattogni a labda Lvivben, a Portugália elleni nyitó csoportmérkőzésen, akkor már csak múló emlék lesz május 25., és ismét az elmúlt években megszokott könnyed, látványosan futballozó német válogatottat látjuk.

Amelynek alapjait – a közhiedelemmel ellentétben – nem Jürgen Klinsmann rakta le, hanem még elődje, az ezerszer elátkozott Rudi Völler, amikor a 2004-es Eb-keretbe jobb meggyőződése ellenére  meghívta az akkori U21-es csapat két legjobbját, Bastian Schweinsteigert és Lukas Podolskit. Az Eb-n ugyan csúnyán leszerepelt a Nationalelf, Völlert ki is rúgták, de jött Klinsmann, és elkezdte újjáépíteni a német válogatottat, sőt, a német futballt. Schweiniék mellé beépült kortársuk, Per Mertesacker, és napjaink talán legjobb védője, Philippe Lahm. Megvolt a gerinc, amihez aztán csak hozzá kellett illeszteni a bordákat és az izmokat.

A hazai rendezésű vb-n óriási siker volt a bronzérem, két évre rá, Ausztriában az Eb-ezüst, majd 2010-ben, Dél-Afrikában az újabb vb-harmadik hely. A németeken kívül nincs még egy válogatott, amely a legutóbbi három nagy tornán mindig dobogóra tudott volna kerülni.

Közben volt egy U21-es európa-bajnokság, amit 2009-ben Németország nyert meg, s abból a csapatból – melyet Horst Hrubesch dirigált – jött Manuel Neuer, Jerome Boateng, Mats Hummels, Benedikt Höwedes, Sami Khedira és Mesut Özil, akik aztán a 2010-es vb-n elkápráztatták a világot.

Immár Joachim Löw, a dohányos kapitány irányításával.

Mindez a tudatos fejlesztés, a 2002-ben elkezdett Kiterjesztett Tehetséggondozó Program eredménye. Akkor, a borzalmasan sikerült 2000-es Eb árnyékában határozta el magát a DFB, az ország futballszövetsége, hogy valamit lépni kell. Egyedül az első évben 22 ezer tizenéves vett részt speciális edzéseken, amit 1200, kifejezetten erre a célra kiképzett szakember tartott az ország 391 edzőközpontjában, miközben mintegy 30, főmunkaidőben foglalkoztatott figyelte a folyamatokat teljes munkaidőben. A nagy program az óta a szövetségnek és a kluboknak évi 80 millió euróba „fáj”, de mindez akár szülési fájdalmaknak is felfogható, mert a német futball – és ez nem fellengzős kifejezés – újjászületett.

És 2009-ben, hét évvel a program beindulása után Németország lett a történelem első olyan válogatottja, amely egy időben birtokolta az U17-es, az U19-es és az U21-es kontinensbajnoki trófeát! És az U21-es csapatban nyolcan voltak olyanok – Öziltől Khediráig -, akik legalább részben nem német származásúak, ráadásul nyolc különböző országból.

Ez a színpompás, igazi multikulti sereglet úgy robogott végig az Eb-selejtezőkön, hogy még pontot sem veszített, amire nem volt példa a német futball történetében. A 34-7-es gólkülönbség ijesztő, miként az a tény is, hogy az elmúlt két évben Németország megverte Angliát, Argentínát, Uruguayt (kétszer is), Brazíliát, majd az ősi ellenfelet, Hollandiát.

S itt jön a paradoxon: ezeket a sikereket a jobbára Bayern-játékosokra épülő csapattal érte el Löw, miközben idehaza az utóbbi két évben a Dortmund uralkodik. Persze Hummels, Mario Götze és a Dortmundba igazoló Marco Reus is ott van a válogatott környékén, de azért ez a tizenegy mégis egy kibővített Bayern.

Márpedig, ahogy említettem, a Bayern most – május végén – összeomlani látszik.

S ha ez tényleg így van, akkor már a csoportból sem lesz könnyű továbbjutni Portugália, Hollandia és Dánia ellen.

Ha viszont visszatalál a csapat a helyes útra, akkor senki – még Spanyolország sem – állíthatja meg az 1996 óta trófea nélküli Németországot.

Az alapcsapat:

Manuel Neuer (26 éves, 25-szörös válogatott, Bayern München) – Jerome Boateng (23, 20, Bayern München), Mats Hummels (23, 13, Borussia Dortmund), Per Mertesacker (27, 79, Arsenal), Philipp Lahm (28, 59, Bayern München) – Sami Khedira (25, 24, Real Madrid), Bastian Schweinsteiger (27, 89, Bayern München) – Mesut Özil (23, 31, Real Madrid), Toni Kroos (22, 25, Bayern München), Lukas Podolski (26, 95, Arsenal) – Mario Gomez (26, 51, Bayern München)

25,5 év az átlagéletkor, tehát fiatal a csapat, ellenben átlagosan 47-szeres válogatottak, szóvel, megvan a kellő rutin. Csak még a trófea nincs meg, de az is meglehett.

Az emlékezetes 3-2 Brazília ellen, Kassai Viktor játékvezetése mellett:

(chga)