Matthäus újra dolgozna hazánkban, ha hívnák

Lothar Matthäus (51), a magyar válogatott egykori szövetségi kapitánya, aki aktív labdarúgóként minden létező címet – világ- és Európa-bajnok, aranylabdás, német és olasz bajnok – exkluzív interjút adott a Gentleman magazinnak. Az interjút Matthäus menedzsere, Pellady Péter jóvoltából az nb1.hu is közölhette.

 - Nagyon várja már az Eb rajtját?

- Áááá, egyáltalán nem. Ott leszek, persze, nagy valószínűséggel a német televíziónak dolgozom majd, de nem izgulok. Sok mindent lehet ám egy ilyen Európa-bajnokság alatt csinálni, nekem is van tervem bőven. Az életem minden pillanata annyira érdekes és izgalmas, hogy egyáltalán nem unatkozom.

- Mégis, mit gondol, hogyan telnek majd a napjai Lengyelországban?

- Természetesen meccseket fogok nézni, néhány összecsapásra különösen kíváncsi vagyok. Amelyiket lehet, élőben nézem meg, de lesz olyan, amit csak televízión keresztül láthatok. Nagyon szeretném megismerni Lengyelországot. A lengyel barátnőm (képünkön) majd megmutatja a számára kedves helyeket. Ugyanúgy, ahogyan Magyarországon, érdekelnek a szokások, a szép helyek. Ha már elutazom valahová, szeretem megismerni az embereket, a szokásokat, a vidéket, a kultúrát, no meg a jó ételeket és italokat is, természetesen.

- Világpolgárként mit tanácsolna a magyar férfiaknak, például az öltözködésben, a viselkedésben?

- Négy évig Olaszországban éltem, sok mindent megtanultam a divatról. Mi, németek, régebben tájékozatlanok, tapasztalatlanok voltunk a divat világával kapcsolatban, gyakorlatilag mindent felvettünk, amit ránk adtak. Amikor Milánóba szerződtem, a divat egyik fővárosába érkeztem. Megtanultam értékelni a szép ruhákat, a Ferrarit, a jó ételeket és az izgalmas borokat; ennyi „finomság” egy idő után egyszerűen beleég az emberbe. Mindig is azt gondoltam, hogy egy férfinak azt kell felvennie, amiben kényelmesen, jól érzi magát, ugyanakkor meg kell felelnie az adott körülményeknek. Erre a mai ebédre nem vettem nyakkendőt, mert nem éreztem szükségét, ám ha szövetségi kapitányként ülnék itt, akkor Magyarországot képviselném. És ha ilyen minőségemben találkoznék egy újságíróval, természetesen más lenne a helyzet, akkor öltönyt kellene felvennem.

- Még nem tanácsolt semmit…

- Azt hiszem, a felsorolt irányelvek mentén kellene minden férfinak gondolkodnia, már ami az öltözködést illeti, és ennek megfelelően dönteni arról, mit és mikor lehet felvenni, hordani. Ami a színkombinációkat illeti, azt is mindenkinek magának kell kitalálnia. Én magam egyszerű, letisztult utat követek. Szürke, fekete, barna. Pont. Ezeket a színeket kell az embernek kombinálnia, és akkor nem lehet hibázni. Most is három napja úton vagyok, az autóban van a bőröndöm, amiben csak ilyen színű ruhák találhatók. Nem gondolkodtam sokat, hogy mit pakoljak be. A biztonság kedvéért van egy fekete öltöny, illetve akad fehér ing is a bőröndömben, mert az ember sohasem tudhatja, hogy hová kap váratlan meghívást.

- Mit kedvel a magyarokban?

- A barátságosságukat. Meg azt, hogy az itteni emberek hagynak élni. Itt privát ember vagyok, ezt tiszteletben tartják. Sok más országban, például Olaszországban vagy Németországban, Lothar Matthäus vagyok. Ott soha nem hagynak békén, állandóan autogramot kérnek.

- Mit gondol, miért e különbözőség?

- Talán azért, mert önöknél az emberek jobban el vannak foglalva magukkal. Mindenki nyugalmat akar, valószínűleg több a probléma, mint másutt. Ami pedig az autogramkérést illeti, az olaszok meg vannak őrülve a futballért, a magyaroknál ez már régen nincs így.

- Tényleg nem? Én azt hittem…

- Itt? Magyarországon? Ugyan, ki őrül meg itt a labdarúgásért? Nincsenek stadionok, nincs olyan klubcsapatuk, amelyre figyelne a futballvilág. Olaszországban a labdarúgá vallás. Bármikor érkezem is Milánóba, úgy érzem magam, mintha tegnap döntöttem volna el a bajnokság sorsát a gólommal. A mai napig ünnepelnek, a tenyerükön hordoznak. Amikor legutóbb ott jártam egy német stábbal, az emberek azt mondták, olyan mítosz vagyok nekik, mint a Ferrari. És mindezt ennyi év után.

- Mit érez ilyenkor?

- Büszkeséggel tölt el. Tudja, van nekem egy becenevem Olaszországban. Úgy hívnak: Il Grande. Bárhová megérkezem, nem Lothar vagyok, hanem Il Grande. Ez azért szívmelengető érzés.

- Mi lehet ennek az oka a már említett sikereken kívül?

- Az, hogy mindig korrektül viselkedtem. Az emberek elhitték nekem, hogy jobbítani akarok, ahogy futballistaként, úgy edzőként is mindent megteszek a csapatért. Akik engem ismernek, azok ezt tudják rólam, de akik nem, azok is láthatják, hogy olyan ember ül a kispadon, aki minden pillanatban a lehető legnagyobb sikert akarja elérni.

- Sikerhajhász?

- Egyáltalán nem. Elégedett ember vagyok. Húsz éven keresztül szinte mindenről lemondtam, most már élvezni akarom az életet, természetesen úgy, hogy közben sikeres is vagyok. De ez a fajta sikeresség nem azt jelenti, hogy feltétlenül Bajnokok Ligáját akarok nyerni. Mert például a Ferencvárossal nem lehet az ember célja, hogy BL-t nyerjen. Más célokat kell kitűzni. Így volt ez 2004-ben is, amikor Magyarországra jöttem. Reális célokat tűztem ki, ám azok eléréséhez fiatal tehetségeket kellett volna felfedezni, őket támogatni, és nem hagyni, hogy a helyüket elvegye egy 35 éves külföldi. Sajnos, mindenütt falakba ütköztem, nem volt egyetértés, például a fiatalokat a klubok nem engedték a válogatottba. Nem szeretnék belefolyni a politikába, de Orbán Viktor jót tett a magyar futballnak, hiszen rábeszélte a feleket, hogy kommunikáljanak egymással.

- Szeretett Magyarországon dolgozni?

- Nagyon jól éreztem magam itt, bár már akkoriban is sokszor elmondtam, hogy az eredmények csak sokára jönnek majd, előbb egy fiatal csapatot kell felépíteni. Körülbelül hat évre lett volna szükségünk, a 2010-es dél-afrikai világbajnokságra már össze lehetett volna hozni egy jó válogatottat. Jó környezetben dolgozhattam, olyan emberekkel, akik hittek bennem. Sajnos, nem fejezhettem be a munkát, ám továbbra is szeretem az országot, Budapestet. Sokat vagyok itt, havonta hat-hét napot.

- Vállalna még munkát Magyarországon?

- Miért ne? Soha ne mondd, hogy soha. Viszont attól sem lenne ebben a pillanatban boldogabb az életem, ha a Real Madrid kispadján ülnék. Az napi 24 óra munkát jelentene. A nyomás a média, a szponzorok részéről, a megjegyzések a szurkolóktól…

- Mi a nehezebb, edzőként váltani vagy a privát életben?

- Egyértelműen az utóbbi. Az komoly érzelmekkel jár, az itt bent történik (rámutat a szívére…) Természetesen az embernek vannak érzelmei a csapatával kapcsolatban is, ám magánemberként egy szakítás sokkal nagyobb vereség.

- Milyen a kapcsolata kiterjedt családjával?

- Először is nincs túl sok családtagom, van ellenben három gyermekem. Ők a legfontosabbak, viszont, ami elmúlt, azzal nem foglalkozom, soha nem nézek vissza. A sportban is így gondolkodtam. Ha megéltem egy nagy győzelmet, másnap már előre tekintettem, tudtam, hogy a tegnapi sikerből nem lehet megélni. És ez így van a magánéletemben is. Ha valami elmúlt, akkor az elmúlt. Ez természetesen szomorú, hiszen az ember egy kapcsolat elején azt szeretné, hogy örökké tartson. A mai világ alkalmatlan erre. Én valamennyi házasságomat, illetve azt a hosszú kapcsolatomat, ami a második és harmadik házasságom között volt, örökre terveztem. A mostani párommal isígy gondolom, de bármi megtörténhet. Mind a négy házasságom különböző okokból ment tönkre, és mind a négy kudarcot meg tudom magyarázni. Soha nem másik férfi vagy másik nő volt a meghatározó abban, hogy ezek a kapcsolatok tönkrementek. Egyszerűen csak elmentünk egymás mellett. Különböző érdeklődés, különböző fejlődés. Különböző utak.

- Megtörténhet ugyanez a csapat és az edző viszonyában is?

- Igen, természetesen. A játékosok elveszíthetik a hitüket az edzőben, az edző is elveszítheti a tekintélyét a játékosok előtt. És akkor már elveszítették egymást, mert ha a játékosok nem tisztelik az edzőt, akkor ez meglátszik a játékon, az eredményeken. És ha sok meccset veszítenek, akkor a játékosok maradnak, az edző megy, új érkezik a helyére. De az új edzőnek is hasonló problémái lesznek egy bizonyos idő után. Ezért van annyi edzőváltás. Több edzőváltás, mint válás.

- Összefügg ez a mai, felgyorsult világgal? Egyáltalán, mennyire más a mai futball, mint, mondjuk, a 15-20 évvel ezelőtti?

- Atletikusabb lett a játék, a játékosoknak sokkal gyorsabban kell gondolkodniuk, a helyzeteket pillanatok alatt fel kell ismerniük, sokkal kisebb terület áll a rendelkezésükre. Elsősorban a játékosok képzése, iskoláztatása változott meg. Magyarországi edzőként azt szerettem volna, hogy az utánpótlást támogassuk. Miért adjunk ki komoly összeget befutott játékosokért, amikor a saját fiataljainkat is támogathatnánk, képezhetnénk. Úgy, ahogy például a Bayern Münchennél teszik. Hiszen Philipp Lahm, Bastian Schweinsteiger, Thomas Müller, Holger Badstuber egyaránt az utánpótláscsapatból jött, nem kellett értük milliókat fizetni. Ezért találom fontosnak, hogy az utánpótlásba pénzt és energiát fektessünk. A nagycsapattól egy kis pénzt elvenni, befektetni azt az utánpótlásba, és kis idő múltán évente beérik egy saját nevelésű fiatal tehetségünk, aki aztán többszörösen visszahozza a ráköltött összeget.

A beszélgetés végén Matthäus tippelésre is vállalkozott a jövő pénteken kezdődő Európa-bajnoksággal kapcsolatban. Túl nagy pénzt nem nyerhetne a fogadóirodáknál, mert a papírformát „hozta”: az egyik ágon Spanyolország-Hollandia, a másikon Németország-Olaszország elődöntőt jósol, a döntőben pedig a spanyolok 2-1-re legyőzik a németeket. „A döntőt újra a spanyolok nyerik, újra veszítünk, mint 2008-ban.”

Azt nem lehet mondani, hogy a túlburjánzó hazafias érzelmek elvették volna Lothar józan ítélőképességét…